Van időd ? Valóban ?
A Valóban vagy a Valótlanban létezel ?
Általában a hétköznapokban, úgy éljük az életünket, mintha az a megszokott rutin, a pörgős napok, a hétköznap-hétvége, örökké tartana és soha nem érne véget. Halogatunk, ígérgetünk magunknak és másoknak egyaránt. Majdholnap, majdhajóidőlesz, majdlegközelebb, majdhakipihentemmagam, majdmáskor, majd, majd, majd…ezek azok a szavak, mondatok, amikről mindannyian tudjuk, hogy azt jelenti Soha!Semmikor! Vagy legalábbis nagyon ritkán valósulnak meg…hiszen a tengernyi feladat, rengeteg tevékenység, millió elmaradt ígéret lapátolásával bajlódunk nap mint nap. Ahelyett, hogy élnénk! Mert ez az egy életünk van jelenleg. Ez viszont véges!
Amikor futunk, rohanunk, loholunk, ebben a felgyorsult világban, még a pihenőnapokon sem tudunk igazán pihenni, hiszen akkor is lüktet az agyunk, ami a feladatorientált világunkhoz igazodik és csak cikáznak a gondolatok ésmégezt, megmégazt, jajaztmegelfelejtettem, uhhdemamárnemférbele, namajdholnap…és így tovább.
Ez egy soha véget nem érő történetnek tűnik, mindaddig amíg történik valami, homokszem kerül a gépezetbe, valami nem várt esemény, ami megállásra késztet…eleinte bosszankodok, mert így még inkább tolódnak, halmozódnak a feladataim, haragszom a sorsra, hogy jól kiszúrt velem, hibáztatok mindenkit, hogy kivettek, eltávolítottak a rutinomból, pedig az milyen jól bejáratott séma volt, zajlott minden, ellavíroztam benne, ezt már ismertem, kétségkívül nem volt építő számomra, sőt romboló működés volt, önromboló, viszont mégis ezt megszoktam már…mindezt tudattalanul tettem!
Tudattalanul éltem az életem, rutinból, megszokásból, valamint abból amit úgy nevezünk komfortzóna, de ezt nem akartam ideírni, mert tudom, hogy utáljátok, ha ezt megemlítem ugyebár.
Mert olykor ha önfejlesztésről van szó, szemétkedek és provokálok…azaz reagálásra, gondolkodásra késztetlek. Most sincs ez másként!
Visszatérve a tudattalanul leélt hétköznapokhoz a “majdhaezvagyazlesz, boldog leszek” című drámához, mindig kell valami ami megállít…aztán, gondolkodásra késztet…
Amikor valaki nagyon nehéz történetet cipel, azt szoktam mondani a kellő pillanatban, hogy egyszer hálás leszel az XY-nak vagy a sorsnak, hogy ez így alakult. Ez természetesen nem vonatkozik a halálesetekre, azokra a személyekre akik mélyen gyászolnak, viszont kétségtelen, hogy nekik is akik elveszítenek valakit, onnantól visszafordíthatatlanul megváltozik az életük.
Igazából ki így-ki úgy lesz megállítva…a sors tanít!
Tehát! A lényeg a megállás, körülnézés, bosszankodás, hibáztatás után a rájövés, hogy jelenleg ez van, nem tudok mit tenni, kénytelen vagyok ebbe beleállni, aztán belenyugodni, belelapulni a helyzet elfogadásába, ami körülölel egyszercsak.
Majd miután megengedtem magamnak, hogy megérkezzem ebbe a csendes semmibe, leáll az agyam…nem akarok folyton valamit csinálni, valamivel elterelni a figyelmemet, hanem csak úgy vagyok a semmiben, lebegek és valójában nem érdekel a mi lesz ezután, illetve nem foglalkoztat a mi miért történt ott akkor…
Pontosan erre van szükség! Nem gondolkozni, nem cselekedni, nem okosnak lenni…csak lenni.
Amennyiben jól töltöm az időmet a nagy semmi közepén, semmittevéssel, gondolatok és megmagyarázás nélkül, akkor egyszer csak a semmiből, mert ugye ott tartózkodom, kíméletlenül és sunyi módon előjön a kérdés:
– Miért teszem ezt magammal?
Majd persze jönnek a rokonai is, úgy mint a Mit akarok bizonyítani ? Kinek ? Boldog vagyok egyáltalán ? Mi van ha egyszer én is meghalok ? Mikor ? Mennyi időm van még ? Na ez az…
Igazából erről akartam írni, csak elkeveredtem a mondandóm tengerében.
Tehát ki tudja megmondani, mennyi időnk van még ? Senki! Mert ha esetleg lenne egy olyan valaki vagy valami, ami megmondaná, akkormeg nem hinnénk el ugye, mert hülyeségeket beszél, mert nem tudunk szembesülni…mert arculcsapás ez így is úgy is…
A tudatosság azt jelenti, hogy nem tudattalanul élem az életem! Hanem tudom, hogy ez véges, valamikor, ki tudja mikor, de vége lesz.
És most ne gyertek nekem azzal, hogy előző élet, meg következő élet, mert most nem erről beszélek.
Kanyarodjunk csak vissza a megpihenek a semmiben, ami körül ölel gondolathoz…egy rövid idő után, elkezdem megérezni, hogy ez a nyugalom és béke az amire valójában vágyom, ez olyan ismerős, ezt szeretem, mert ez vagyok én azt hiszem. A tudattalan pörgésből kiesve, valami új kezdődik, elindul valami olyan történet, aminek magas a rezgése, mert érzem, hogy töltődöm, hogy ez egy emelkedett állapot, mostantól nem akarok mást csak ezt az érzést érezni, megtartani, ebben létezni, tart ameddig tart az időm, az időm végezetéig vagy az idők végezetéig…
Ez az energia, mindig jelen van, csak én nem voltam jelen, hogy ehhez csatlakozzak.
A jelenlét az ami feltölt, ami ilyen felemelő érzést okoz. Jelen vagyok önmagamban, az életemben, a létezésben és élek!
A jelenlétben eltöltött pillanatok értéke felbecsülhetetlen. Ha valahogy meg lehetne fogalmazni, hogy mi a gazdagság, ez az!
Jelen lenni, jelen vagyok!
Végül a történet egy kérdéssel zárul, de akkormeg minek pörgök állandóan tudattalanul, mintha sosem lenne vége az életemnek, mintha örökké élnék ?
Ezt mindenki válaszolja meg magának.
Mármint ha eljut eddig az olvasásban.
Svastitsné Németh Ildikó
Személyiségfejlesztés és Önismeret
nemethildiko.hu
kép: Pinterest
